Sziasztok! Meg is hoztam a következő bejegyzést, ami nem más, mint egy könyvajánló. Remélem, hogy valakinek meghozom a kedvét e nagyszerű regény (újra)olvasásához.
Szabó Magda - Pilátus
Az 1917 október ötödikén született Szabó Magda tizenhetedik, kiadott regénye az 1963-ban a Magvető Könyvkiadónál megjelent Pilátus volt.
A főszereplők közé tartozik Etelka néni, Vince özvegye, a kiváló orvos, Iza édesanyja; a halott Vince – csak a visszaemlékezések keretein belül jelenik meg –; Szőcs Iza, Vince és Etelka lánya; Antal Antal, Iza volt férje; valamint Domokos, az íróként dolgozó férfi, aki naponta többször telefonált a Szőcs lánnyal.
Miután Vince eltávozott az élők sorából, Iza, a Budapesten professzorként dolgozó gyermeke felajánlotta a hölgynek, költözzön fel hozzá. Az elején örül, hogy a lányával lehet, tervezgeti a közös életüket, de hamar rájön arra, hogy fölösleges, nem kell ő oda: Izának van bejárónője, s modern gépei, nincs szükség egy hetvenöt éves asszony lábatlankodására a konyhában, vagy arra, hogy a vásárlással foglalkozzon, mikor azt megteheti Teréz is.
Vince sírkövét október végére fejezték be, Etelka hazautazott a felállítására. Egy gyönyörű, márványból készült emlékműre számított, ehelyett otromba volt, hivalkodó és túlságosan is nagy.
Antal, aki megvette a régi házukat, áthívta magához, biztatta arra, hogy hosszabb ideig maradjon és közölte, beszélni szeretne vele valamiről. A társalgáshoz szükségesnek érezte a menyasszonya, Lídia jelenlétét is. Mire visszaértek, az idős néninek nyoma veszett.
Később kiderült, hogy sétálni ment a nagy ködben. A felújított lakótelepen, a Balzsamárokon kötött ki, ahol az ura halálának napján járt utoljára, itt nagyon közel érezte magához a halott férfit, látta őt és úgy érezte, az lesz a legjobb, ha utána megy.
Izát Antal értesítette a szomorú hírről, ő taxit hívott és az író-olvasó találkozón lévő Domokoshoz sietett, az hazavitte a szülőfalujába, nem sokkal később örökre elhagyta őt.
Szerintem azért kapta a Pilátus címet, mert Iza azt gondolta, mindent megtett az édes szüleje megmentéséért, mossa a kezeit, akár a Bibliában szereplő Pilátus.
Ritka eset az, mikor a fülszöveg is az író tollából származik, most pontosan ez történt. Amondó vagyok, ez nagyon okos döntés volt, mivel a szerzőnél jobban senki sem tudja összefoglalni a könyv mondanivalóját.
Nagyon szeretem Szabó Magda műveit, hisz’ öt-hat éves korom óta kísérnek az élet rögös útján: gyakorlatilag a Bárány Boldizsáron, a Sziget-kéken és a Tündér Lalán nőttem fel, mondhatni, ezen három alkotás kalauzolt el az olvasás csodálatos világába.
A Pilátus egy nagyon szívbemarkoló, de jó könyv, aminek befejeztével az ember hetekig torok-, valamint gyomorszorító érzéssel gondolkozik azon, miért történt ez meg az, mi lett volna, ha… magamon nem csak az előbb felsorolt tüneteket véltem felfedezni, miután végleg becsuktam a kötetet, fizikai fájdalmat éreztem a mellkasomban.
A vidám olvasnivalókat részesítem előnyben, s ez határozottan nem az: nincsenek benne jó poénok, egyáltalán nem lehet rajta nevetni, mégis a kedvenc regényeim közé sorolom, de nem tudom megmondani, miért tetszik. Sokkal komolyabb témát dolgoz fel – példának okáért a szeretett szülő halálát –, mint azon művek, amiket preferálok. Az utolsó pár oldal volt rám a legnagyobb hatással, mikor Iza a szüleit hívta – már reménytelenül.
Úgy gondolom, Iza egyáltalán nem volt rossz ember, csak rosszul szeretett. Rosszul szerette a szüleit, Antalt –, aki azért hagyta el, mert arra jutott, ,,rám ragad iszonyatos fegyelmed, amellyel magadat óvod meg a munkád nyugalmát’’ –, és az új kedvesét, Domokost is. Jót akart az édesapjának, mikor nem figyelmeztette a szervezetén szép lassan eluralkodó, halálos betegségről és az anyukájának is: felvitte Pestre, a tenyerén hordozta, tényleg mindent megadott neki. Az más kérdés, hogy a dolognak pont a visszája sült el.
Magamba nézve ráeszméltem, akaratomon kívül néha én is úgy szeretem a családtagjaimat, a barátaimat, mint Etelkát és Vincét a lánya. A két szituáció között az a különbség, hogy nekem még van lehetőségem változtatni ezen, de a nőnek már nincs... szívszorító belegondolni ebbe.
